Szent Anna tava
Hatalmas, fenyvesekkel borított hegyek között pihen Szent Anna tava. Ennek a gyönyörűséges tónak a helyén régen szörnyű magas hegy volt, a hegy tetején büszke vár. A várral szemben, a kénes szagú Büdös barlang felett is vár állt.
A két várban két testvér lakott, mindkettő gazdag, gőgös, szertelen. Szívükben nem volt egy csepp szeretet sem. A népet sanyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek, hogy kinek van nagyobb vagyona.
Egyszer egy nagy úr jött hatlovas hintón látogatóba a büdösi vár urához. A hintó kereke, tengelye, rúdja színarany volt, a csodaszép és tüzes lovak szerszámait pedig arany, ezüst, gyémánt díszítette. Megirigyelte a büdösi vár ura a hintót és a lovakat, és azonnal meg akarta őket venni:
– Adok érte hat kád aranyat.
– Nem eladó – mondta a vendég.
– Odaadom érte egyik birtokomat is.
– Nem eladó!
– Rendben – gondolta magában a büdösi vár ura –, mégis az enyém lesz.
Nagy vendégséget rendezett, folyt a bor, s a mulatozás tetőfokán elővette a kockajátékot. Úgy gondolta, hogy kockán elnyeri a hintót és a lovakat. Jól gondolta, mert elnyerte a vendégének minden pénzét, a hat szép lovat és a hintót is.
Amikor a vendég elbúcsúzott, azonnal a testvéréhez indult.
– Hej, de megirigyli majd ezt a testvérem! Lehet aranya, ezüstje több, mint nekem, de ilyen hatlovas hintaja nincsen – gondolta.
Valóban, a testvére nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a hatlovas hintót.
– No, öcsém, van-e ilyen hat lovad? – kiáltott a büdösi vár ura diadalmasan.
– Ilyen nincs – mondta az öcs –, de lesz különb. Még huszonnégy óra sem telik el és lesz!
– Ennél különb! Ha ennél különb hat lóval jössz hozzám, akkor legyen a tied a váram s minden birtokom.
– Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura nem maradt tovább, megfordult s hazavágtatott. Az öcs egész nap azon gondolkodott, hogyan szerezzen tizenkét különb lovat, de hiába. Már nagyon megbánta, hogy ilyen megfontolatlanul beszélt. Egyszer csak az jutott eszébe, hogy ő majd lovak helyett a vidék legszebb tizenkét leányát fogja hintóba, s úgy megy a bátyjához.
Megparancsolta a szolgáinak, hogy hozzák a környék legszebb leányait a várba. Jöttek is a leányok talán még százan is; mind csodaszép, de a legszebb köztük egy Anna nevű volt. Őt választotta először a vár ura, aztán még tizenegyet, és befogatta őket aranyos hintajába. A leányok reszkettek és sírtak, de hiába, az úr felugrott a bakra:
– Gyí, előre, gyí!
A leányok meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Szörnyű haragos lett a hatalmas úr! Nagyot ütött az ostorával, éppen Annára. A leány fájdalmában felkiáltott, s kiáltása felszállt a magas egekig.
– Gyí, Anna gyí! – ordított az úr, s másodszor is ráütött az ostorral.
– Verjen meg az egek Ura! – jajdult fel Anna. – Süllyedj a föld alá, ártatlanok gyilkosa!
Abban a pillanatban fekete lett az ég, villámlott, dörgött, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár. A föld egyre mélyebbre süllyedt, végül minden teljesen víz alá került.
Amikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén gyönyörűséges tó pihent, s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, s hiába erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút. Azok szép csendesen úsztak, s kirepültek a tó partjára. A parton megrázkódtak, s leánnyá változtak ismét. Siettek haza a falujukba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a leánnyal, kit már életében szentnek neveztek, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.
befog – voor de koets spannen
befogat – voor de koets laten spannen
épít – bouwen
építtet – laten bouwen
Benedek Elek nyomán
Feldolgozta Pál Zsuzsanna
