Az asszony

Az asszony a szobában a kályha mellett ül. A kályhában tűz ropog, az ad kevéske világosságot. Ráncos kezei ölében, ősz fejét lehajtja, csukott szemmel imádkozik. Fáradt, magányos szíve csak az imák alatt nyugszik meg. Élete hetven éve alatt történt sok jó és rossz is, de a szép elhalványult, az utóbbi évek magánya pedig óriásira nőtt. Három gyermeke született, a középső meghalt, a legidősebb messze országban, a legfiatalabb pedig a szomszéd faluban él.

A kályhában tűz ég, az asszony mégis fázik. A szoba közepén asztal áll, rajta egy öreg vázában fenyőág, az ágon szaloncukrok lógnak. Kint már sötét van, sötét és hideg, csendesen hull a hó. Kopognak. Az asszony feláll, ajtót nyit. Egy hét-nyolc év körüli kislány áll a küszöbön. Kabátja fehér a hótól, arca rózsásan ragyog, kedvesen mosolyog.

– Elfáradtam, bejöhetek?

Az asszony bólint, a kislány belép, leveszi, és az asszonynak nyújtja kabátját. Az a fogasra akasztja, majd helyet csinál a kályha mellett. Leülnek, és a tüzet nézik. A lángok vidáman játszanak a kályhában, halk pattogásukat nem zavarja emberi szó.

Az asszony fejében felelevenednek a múlt képei. Karja gyermeke feje felé nyúl, megsimogatja aranyszőke göndör haját. A kicsi odabújik hozzá, az asszony gyöngéden öleli, ringatja, halkan énekel neki. A gyermek elégedetten mosolyog, az asszony arcát figyeli, apró kezével karját simogatja. Békesség, harmónia minden mozdulatuk. A kicsi lassan elalszik, az asszony az ágyra fekteti és betakarja. Leül az ágy mellé egy székre, és a gyermeket figyeli. Szívében hála, arcán szelíd mosoly. A kályha halkan duruzsol, fénye kusza árnyjátékot varázsol a szoba falára. Az asszony elalszik.

A kislány feláll, felveszi kabátját. Az ajtóból még egyszer visszapillant, körülnéz, majd kilép. Kint a szél beletúr hajába, és eljátszik hosszú, barna fürtjeivel. Alakja a sötétségbe vész, egyetlen lábnyom sem marad utána.