A tizenkét holló

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Az asszonynak volt tizenkét fia és egy lánya. Nagyon szegények voltak, és a gyerekek mindig így sírtak:

– Édesanyám, éhesek vagyunk, adjon kenyeret!

Az asszony sajnálta a gyerekeit, de mérges is volt, és egyszer azt mondta:

– Miért nem születtetek inkább hollónak!

A fiúk megrázkódtak, hollók lettek, és kirepültek az ablakon. A szegény asszony nagyon megbánta, amit mondott, sokat sírt, és hamarosan belehalt a fájdalmába. A kislány, akinek most már se anyja, se testvérei nem voltak, elindult megkeresni a bátyjait.

Hét nap, hét éjjel ment, végül beért egy sűrű erdőbe, ott találkozott egy öregemberrel.

– Öregapám! Nem látott erre tizenkét hollót?

– De láttam. Menj fel arra a hegyre, ott ülj le az alá a nagy fa alá, és várj, mert este mind odaszállnak.

A lány felment a hegyre, leült a fa alá, és várt. Estefelé nagy zúgást hallott, jött a tizenkét holló.

– Hej, testvérbátyáim! – kiáltott fel a lány örömében.

A hollók felismerték a hangját, és leszálltak hozzá. Nagy volt az öröm, és ő elmesélte, hogy mi történt, végül szomorúan felsóhajtott:

– Istenem, ha én emberré tehetnélek benneteket!

– Emberré tehetsz – mondta a legidősebb testvér –, ha megfogadod, hogy tizenkét évig, tizenkét napig, tizenkét óráig egy szót sem szólsz senkinek, de ha a fogadalmat megszeged, holló leszel te is.

A lány megfogadta, és elbúcsúzott a testvérbátyjaitól. Újra elindult, sokáig vándorolt, éhezett, a ruhája is elszakadt, esténként egy szénaboglyába bújt aludni.

Egyik reggel zajra ébredt, a király és emberei ott ültek a boglya közelében a tisztáson. Éppen reggeliztek, a kutyáknak is adtak enni, de az egyik kutya odavitte a kenyeret a boglyához, egy meztelen kar pedig kinyúlt érte.

A király odament a boglyához, és azt mondta:

– Ki vagy, jó ember? Gyere elő. Ha éhes vagy, kapsz enni, ha nincs ruhád, odaadom a köpenyem.

A lány csak a karját dugta ki, és a király megértette, hogy nincs ruhája. Levette a köpenyét, odaadta neki, a leány felvette és előbújt. A fiatal király azonnal beleszeretett a gyönyörű lányba. Kérdezte, hogy kicsoda, de a lány csak hallgatott. A király hazavitte, kérdezgette, de a lány meg sem szólalt. A király azt gondolta, hogy néma, és így is feleségül vette.

Boldogan éltek, csak egy öreg hercegné nem örült a király boldogságának, azt akarta, hogy az ő lánya legyen a király felesége.

Egyszer a királynak háborúba kellett mennie, és azalatt a feleségének gyermeke született. Az öreg hercegné összebeszélt a bábával, és a gyereket kidobták az ablakon a tóba, a királynak pedig azt mondták, hogy halva született. A király búsult, de belenyugodott, és boldogan éltek tovább.

Telt-múlt az idő, és a királynak újra háborúba kellett mennie. Ezalatt a feleségének megint gyermeke született. Az öreg hercegné most is összebeszélt a bábával, a gyereket megint a tóba dobták, és a királynak azt mondták, hogy halva született. A király nagyon búsult, és a tanácsadóit kérdezte, mit csináljon. Azok azt mondták, hogy a királynét el kell kergetni, neki pedig újra meg kell házasodnia.

A király zokogott, mert nagyon szerette a feleségét, de végül beleegyezett, hogy elküldjék a kastélyból. Amikor a királynét el akarták kergetni, tizenkét holló szállt az udvarra, éppen a lába elé. A hollók emberré változtak, és a legidősebb azt mondta:

– Édes húgunk, letelt a tizenkét esztendő, tizenkét nap, tizenkét óra, most már megszólalhatsz. A fiaidat is hazahoztuk. A vén hercegné és a bába meg akarta ölni a gyermekeidet, de mi megmentettük és felneveltük őket.

Nagy volt az öröm. A hercegnét és a bábát elkergették a kastélyból. A király pedig feleségével, két kisfiával és tizenkét sógorával élt boldogan. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Feldolgozta Pál Zsuzsanna