Mindennapi kenyerünk

Voltunk mi már gazdagok is, de aztán valahogy nagyon elszegényedtünk. Amikor azt kérdeztem édesanyámtól, hogy ebédre mit eszünk, így válaszolt:

– Háromfélét: kenyeret, haját, belét.

Én jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna, kenyeret és szalonnát.

– Jaj, gyermekem, csak ünnepnap jut szalonna a szegény embernek – mondta anyám –, örüljünk, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten.

Nem értettem, miért kell ennek örülni, de annak nagyon örültem, amikor a Jóisten először felejtette el megadni a mindennapi kenyeret.

– Kertészpecsenye lesz a vacsoránk – újságolta édesanyám. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az, de hamar ráuntam, s visszakívántam a mindennapi kenyeret.

– Jaj, gyermekem – sóhajtott édesanyám –, most már kenyérre sem futja.

Rossz esztendő volt, kevés volt a termés. Ami nem fagyott el, azt elverte a jégeső, vagy leégette a forróság.

– Az idén aszalt almát termettek az almafák – köszönt esténként édesapám, amikor hazaért a munkából. Már a fonnyadt almának is örültünk, olyan ritkán ehettünk kenyeret.

Egyszer éhesen lépkedtem az utcánk árokpartján, amikor a gazdag Hamarné így szólt az ablakukból:

– Te, fiúcska, szedj a malacomnak egy kis papsajtfüvet az árokparton.

A papsajtok levelét leszedtem a malacnak, a zsebemet pedig teleraktam papsajttal. „Jó lesz ez nekem vacsorára” – gondoltam. A gazdag Hamarné nagy szelet fehér kenyeret adott a munkámért.

– Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez? – kérdezte. De én nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel, s már a kertajtóban beleharaptam. De abban a percben eszembe jutott édesanyám. „Örül majd, ha hazaviszem neki” – gondoltam, s a papsajtot kezdtem el enni, ami most sokkal ízesebb volt, mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült a kenyérnek. Sírt, és nekem kínálta az ajándékot.

– Én már megettem a másik szeletet – mondtam és elvörösödtem.

– Én is ettem már, bundás gombócot – volt a válasz. Bundás gombócnak a héjában főtt krumplit neveztük; nem rossz étel az, ha elég sós.

– Tudod mit? – törölgette meg a szemét édesanyám. – Eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön a szőlőből.

De én nem tudtam édesapámat megvárni, hamar elálmosodtam a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.

– Nem viszem ki a kenyeret, egyétek meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.

– Minket se kell félteni! – erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten, annyit ma is ad, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtot, sárgarépát, krumplit és még egy darab száraz sajtot is. Édesanyám örült, hogy a sajt olyan öreg volt, mert így nekem adhatta.

– Én már nem tudom elharapni, gyermekem.

Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor édesapám hazaért a szőlőből.

– Találd ki, mit hoztam neked!

– Mit, édesapám? Talán fürjet? – ugrottam elé lelkendezve.

– Értékesebb ez a fürjnél, és nagyobb ritkaság – ragyogott a szeme édesapámnak. – Nézd csak, kenyér!

Az a szelet kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere. Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.

papsajt – (de vruchten) van het klein kaasjeskruid

Móra Ferenc nyomán
Feldolgozta Pál Zsuzsanna