A só

Volt egyszer egy öreg király és a három lánya. A király szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, és mind a három leánynak jutott volna egy ország, de mivel az országok nem voltak egyformák, a király annak akarta adni a legszebbik országot, aki őt a legjobban szereti.

Megkérdezte tehát a leányait. A legidősebbik azt mondta, hogy úgy szereti az apját, mint a galamb az édes búzát. A középső azt mondta, hogy úgy, mint forró meleg nyárban a szellőt. A legkisebbik azt felelte, mint az emberek a sót. A királynak nem tetszett a legkisebbik leány válasza, igen megharagudott, és elkergette a palotából.

A királykisasszony nagyon sírt, de nem tehetett mást, elindult világgá. Betévedt egy rengeteg erdőbe, de nem találta a kivezető utat. Egy öreg fa odvában aludt, s azt evett, amit éppen talált: málnát, epret, mogyorót.

Telt-múlt az idő, és egy szép napon arra tévedt a szomszéd királyfi. Meglátta a leányt, de a leány is őt, és ijedten beszaladt a fa odvába. A királyfi először szép szóval, majd egyre haragosabban kérdezte, hogy ki az, ördög-e vagy ember. A kirkálykisasszony úgy félt, hogy nem is válaszolt. Amikor a királyfi már a puskájával fenyegetőzött, nagyon megijedt, kibújt a fa odvából, és sírva mesélte el, hogy ki s mi ő.

A királyfinak nagyon megtetszett a leány, mert bár rongyos és piszkos volt a ruhája, szép volt, kedves volt az arca. Hazavitte a palotába, drága ruhába öltöztette, és még aznap feleségül vette. Boldogan éltek, míg egy szép napon a fiatal király így szólt:

– Én eddig nem kérdeztem, miért zavart el az apád, de mondd meg nekem az igazságot!

– Most sem mondhatok mást, mint akkor. Azt kérdezte az édesapám, hogy hogyan szeretem őt, és én azt feleltem, mint az emberek a sót.

– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, megenyhül az édesapád szíve.

Nem mondott többet, otthagyta a feleségét, levelet írt az öreg királynak, meghívta ebédre, és megparancsolta a szakácsnak, hogy a királynak só nélkül főzzenek. Az öreg király másnap hatlovas hintón érkezett. A fiatal király bevezette a palota legszebb szobájába, ott két személyre terített asztal várta őket. Az inasok hozták a levest. Az öreg király megkóstolta, de olyan sótlan volt, hogy nem tudta megenni. A következő fogás főtt marhahús volt, de bizony, abban sem volt só, még egy szem sem. Hordták az inasok a pecsenyéket, de vihették is vissza, mert az öreg király csak megkóstolta őket, de egyik sem ízlett neki.

– Édes öcsém, milyen szakácsod van neked, hogy só nélkül főz? – kérdezte végül.

– Sóval főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót. Megparancsoltam hát neki, hogy sót ne tegyen az ételekbe.

– No, öcsém, azt rosszul tetted, mert én nagyon szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

– Én bizony, felséges bátyámuram leányától hallottam – mondta a fiatal király.

Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a királyné. Hej, de örült az öreg király! Mert még akkor megbánta, hogy elkergette a leányát, s azóta országszerte kerestette, de mindhiába. Bizony, hogy a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Benedek Elek nyomán
Feldolgozta Pál Zsuzsanna