Az ember és a sündisznócska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nem volt sem családja, sem otthona. Faluról falura járt, de sehol nem maradt sokáig. Ha talált is valahol munkát, hamar elzavarták, mert barátságtalan és zord volt, aki mindenkivel könnyen összeveszett. Ezenkívül rendkívül önérzetes és örökké elégedetlen volt. Sokszor aludt az erdőben, mert szállásra nem volt pénze, és ha nem volt munkája, koldult.

Egyszer egy útszéli fogadóban kapott munkát, a vendégek lovait kellett ellátnia. A fogadós kemény ember volt és rendkívül szókimondó, a legkisebb hibát is megjegyezte:

– Hej, te szerencsétlen, hát nem tudod, hogy kell lovat csutakolni? – üvöltötte. – Hej, te balga, hát még mindig nem vagy készen?

Az ember megdühödött, és visszakiabált:

– Mit képzel az úr? Velem így nem beszélhet! – otthagyta a fogadóst, összeszedte a holmiját, és mérgesen elrohant.

Megint munka és kenyér nélkül dühödten járta az erdőt, és egész nap morgott, hol hangosan, hol csak magában. Az utolsó darab kenyeréhez szedret szedett, az volt a vacsorája, patakvizet ivott hozzá, és a kulacsát is megtöltötte. Estefele egy bokor alatt pihent le. Lassacskán megnyugodott és elaludt, de hamarosan halk, sírós hangra ébredt. Körülnézett, de a sötétben nem látott senkit. A hang újra megszólalt, az ember felült, és figyelmesebben is körülnézett, de bizony most sem látott senkit. Visszafeküdt, hogy aludjon, de a vékony hangocska most alig hallhatóan azt mondta:

– Ember, segíts rajtam, kérlek!

Az ember erre felállt, és elkezdett keresgélni. Kicsit arrébb egy sündisznóra talált. Felvette, és látta, hogy véres és sáros a hasa. A kis állat kimerülten feküdt a tenyerén. Az ember elővette a kulacsát, és megpróbálta megitatni, de a sündisznócska meg sem mozdult. Akkor leszakított egy darabot az inge aljából, kimosta a sebet, és a rongydarabbal bekötötte.

Az ember le sem hunyta a szemét, egész éjjel a sündisznót figyelte, hol kabátjába bugyolálta, hol meg vízzel hűtötte, mert a kis állat felváltva reszketett a hidegtől, és izzott a forróságtól. Az ember hajnal felé elindult, hogy megkeresse a patakot. A patak friss vizével újra kimosta a sündisznócska sebét, aki még most is eszméletlen volt.

Az ember három nap, három éjjel gondozta az apróságot, a szíve fölött hordta, úgy is aludt vele. A negyedik nap reggelén vékony hangra ébredt. A sündisznócska éppen akkor dugta ki az orrát az ember inge alól, úgy néztek egymás szemébe.

– Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam – mondta a kis állat.

Az ember szeme könnyes lett az örömtől:

– Ne köszönd, csak gyógyulj és erősödj meg! Gyere, egyél! – és bogyókkal kínálta a kis állatot. A sündisznócska napról napra erősödött, és már el-elment, hogy ő keressen ennivalót. Ilyenkor mindig friss gyümölccsel tért vissza. Egy szép napon így szólt:

– Ember, el kell mennem, hív az erdő.

Az ember nagyon elszomorodott, de tudta, hogy ez az élet rendje. Nehéz szívvel és könnyes szemmel búcsúztak egymástól, és a sündisznócska elindult az erdőbe. Az ember sokáig nézett utána, és látta, hogy a tisztás szélén egy másik sündisznó vár az ő sündisznójára. Az ember ott maradt egyedül, de már nem magányosan, mert a kis állat melege ott maradt vele.

Bizony, azóta sok év eltelt, és lássatok csodát, az embernek munkája is, otthona is van. A munkahelyén barátok, otthon pedig feleség és gyermek várja, mert a sündisznócska megtanította szeretni.

Balga – dwaas, zot

Írta Pál Zsuzsanna